Magamról
Ez vagyok én, egy balatoni nyaraláson, mellettem pedig az első viszonzott szerelem, Aldo, a magyar vizsla fiú, aki megosztotta velem az ebédjét.
Évről-évre visszajártunk ebbe a nyaralóba, ahol nemcsak a Balatonban fürödtünk, hanem kutyáztam, a frissen fogott, élő keszegeket a homokban "bepaníoztam", öcsémmel varangyosbékát furikáztunk a piros-zöld dömperrel, a kerti szobron lakó keresztespókot léggyel etettük. A veresegyházi kölcsönnyaraló tornácán éticsigákkal csigafuttató versenyt rendeztünk, aminek az lett az eredménye, hogy a vacsoránkba potyogtak az este legkitartóbb versenyzői.
És nem akartam állatorvos lenni.
Aztán minden évben evezőstúrákra jártunk, hernyót gyűjtöttünk, és megpróbáltuk kikeltetni; Herold 10 napot evezett velünk a Tiszán, és be is bábozódott, de Herold lepkéhez már nem volt szerencsénk. Voltunk hajnali vadlesen, szarvast, vaddisznót, kócsagot, gémet csodáltunk, birkalegelőn sátraztunk.
És még mindig nem akartam állatorvos lenni.
Kutyát szerettem volna, nagyon, bármi áron. 13 évesen végre megkaptam, cserébe 10 kilót kellett fogynom, 8 kilót sikerült, és megérte. Kaptam egy vizslát, aki az ágyamban aludt, velünk vacsorázott az asztalnál ülve, iskola előtt és után séta, hetente 3-4 szer tanévben is nagy rohangálások a Margitszigeten. Nyáron minden hajnalban nagy sziget-kör, maga volt a boldogság. Velünk evezett, kenuban, killboatban, kajakban, mellettem aludt a sátorban, együtt úsztunk a Dunában, Tiszában, Rábában. Állatorvoshoz én vittem, de soha semmi izgalmas nem volt benne, csak legyünk túl az oltáson és kész, és valahogy maradjon nyugton az én izgága, ugrálós kutyám, nehogy kikapjunk a doktor bácsitól!
És még mindig nem akartam állatorvos lenni.
Gimnazista voltam, amikor majdnem megbuktam fizikából, mert a nyári mézeshetek után, amikor Csitri a vőlegényével saját kanapét és saját szobát kapott a vőlegény gazdáitól a balatoni nyaralóban, 11 kiskutya született a második emeleti lakásunkba. A szülést én vezettem le, én segítettem kicsomagolni az újszülötteket a magzatburokból és elvágni a köldökzsinórt. Nem aludtam, aztán nem nagyon tanultam, a kiskutyák elárasztották a fürdőszobát, én meg kutyáztam, és valahogy megúsztam bukás nélkül.
És még mindig nem akartam állatorvos lenni.
Aztán a véletlen úgy hozta, hogy mégis. Véletlen? Most, hogy összeszedtem, nem tűnik véletlennek.
De soha nem akartam semmi olyat csinálni, amivel fájdalmat okozhatok, egy injekciós tűnél félemetesebb, utálatosabb dolgot elképzelni sem tudtam.
Most is megborzongok, ha előveszem a CHIP beadáshoz való eszközt, borzasztó vastag dolgot kell szegényekbe beledöfni, de muszáj. Ezért nem akartam semmilyen orvos lenni, és tessék, mégis.
Ez egy olyan szakma, amivel sok keserűség és bánat jár együtt, nekem is nehéz feldolgozni a halált, miközben gyakran én rövidítem meg az állatok szenvedéseit, visszafojtom a könnyeim és vígasztalom a gazdákat. De szerencsére a szülés, születés és a virgonc, egészséges állatok ellensúlyozzák a gyászt, veszteséget. Így maradhatok csak odaadó, nem elfásult állatorvos.
Csitri vizslám már meghalt, sőt már a későn született, második alomból való kölyke is öreg kutya. Időközben több kutyánk volt, most csak ő van, van viszont egy férjem, aki mindig állatorvos akart lenni és két gyerekünk, akik semmiképpen nem akarnak állatorvosok lenni. Csak szeretnének még néhány kutyát, macskát, lovat és minden egyebet.